TÍZ

Mulattunk egész éjjel!

Mulattunk egész nap!

A fakóra tettem a pénzem,

Pedig a pej volt a leggyorsabb!

A régi dal végére érve Jill Conway nem hagyta abba a gitár húrjainak pengetését, hanem fütyülni kezdte a dallamot. A csillagok alatt trillák, hajlítások, akkordok szálltak hol metsző élességgel, hol harangzúgásszerű mélységben. Bekúsztak a fülbe, végigtáncoltak az idegeken, míg szinte az egész test együtt nem rezgett velük. Vidám szellemeket keltett életre a dal, de azért szellemek voltak.

A lány közben az eget nézte. Ezen a meleg estén visszahajtotta kunyhójának tetejét. Így tulajdonképpen a szabad ég alatt üldögéltek Jurij Dejerine-nel. Primaverának nem volt szüksége közvilágításra, az udvarok köré telepített magas sövények pedig kizárták az egyébként is távoli szomszédok ablakain kiszűrődő fényt. Csak egy világítógömb állt az asztalon egy üveg konyak társaságában, amit a férfi hozott vendéglátójának, hogy vacsora után elfogyasszák. A fák árnyas, édesen illatozó tömege fölött ragyogó csillagseregek masíroztak a galaktikus folyó mindkét partján.

Közöttük a Caelestia igyekezett minél jobban felhívni magára a figyelmet. Jill azonban az Eán túlra, a Szárny felé nézett. Abban a csillagképben volt valahol a Föld, a vendégének eljátszott dal nemzője – a fajuk nemzője, még ha az ő testében valószínűleg egyetlen földi atom sincs…

A Szárny, futott át az agyán. Jurij vajon hogy nevezi? Mi teljesen hozzászoktunk a beronneni égbolt látványához, de Jurij azt mondta, hogy még innen, ezer fényév távolságból is felismer néhány csillagképet, bármennyire másképp néznek is ki. Vajon melyiket tudná megnevezni?

Fényévek. Fény… Halványan megvilágította a füvet, felcsillant a férfi egyenruhájának rangjelzésein, vagy a lány hajában lévő ezüstpánton, sőt Jurij szemében talán még a haja is csillogónak tűnhet. Jill befejezte a dalt.

– Nom d'un nom! – kiáltott fel Dejerine, a kezeit összecsapva. – Sohasem hallottam még ehhez foghatót! Honnan származik?

– Amerikából, azt hiszem – tette le Jill a gitárt a földre. Hátradőlt a székben, egyik lábát átvetette a másikon, és a szájához emelte a poharát. Ez a földi konyak gyorsan a fejébe szállhat, figyelmeztette magát, jobb lesz lassítani. De azért nem túlságosan. Mindent csak mértékkel, még a mértékletességet is!

Egyszer Ian Sparling előtt is megjegyezte ezt, mire az kijelentette:

– Kedvesem, a mértékletesség felfogásod még Nagy Sándort is az őrületbe kergette volna – majd azonnal visszavonult a szokásos, személytelen távolságba. Tényleg szerelmes belém Ian? Bárcsak biztos lehetnék benne, hogy el tudjam dönteni, mit csináljak – akármi is legyen az.

– Különös, hogy valaki ilyen sokat utazzon azért, hogy meghallgassa szülőbolygójának az egyik dalát – folytatta mosolyogva. – De lehet, hogy ott már feledésbe merült. Merem állítani, sok furcsa archaizmust őriztünk meg! Lehet, hogy belépőt kellene szednünk…?

– Nem, Jill, nem! – rázta a fejét Dejerine. Vacsora közben összetegeződtek, és a férfi olyan hozzáértéssel dicsérte az ételt, hogy kétség sem férhetett elismerése komolyságához. Jill nagyon elégedettnek érezte magát, ugyanis büszke volt szakácstudományára. – Arra a fantasztikus… befejezésre, kódára gondolok. Annyira illett a dalhoz, és mégsem lehet emberi eredetű. Vagy mégis?

– Igen is, meg nem is – felelte a lány. – Néhány évig a Mennydörgő-hegységben végeztem terepmunkát. A helyiek ott fütyülve kommunikálnak egymással a nagy távolságokon keresztül, és a zenéjük is alkalmazkodott ehhez. Igyekeztem minél többet megtanulni tőlük, de nem sokat sikerült. Az istáriak ügyesebben képzik és jobban hallják a hangokat, mint mi. A zenéjük, akárcsak a táncuk, a mi szemünkben szinte elképzelhetetlen kifinomultságot ért el.

– A te előadásod is remek volt!

– Hát, a saját örömömre szoktam énekelni. Hallanod kellene néhány számot – vigyorgott Jill. – Van egy-két különösen obszcén szövegű is.

Dejerine felkacagott, és közelebb hajolt a lányhoz. Jill remélte, hogy a kapitány nem értette félre évődését. Hogy témát váltson, és mert a váratlan közeledés meglepte, így szólt:

– Apropó, érdekes kulturális jelenségek. „Nom d'un nom”, ugye ezt mondtad? Elnézést a kiejtésért. Ugye azt jelenti, hogy „a név neve”?

A férfi bólintott, hátradőlt, kivette égő cigarettáját az asztalon álló hamutartóból, és beleszívott.

Látom, elértette a célzást, gondolta Jill. Lehet, hogy nem tudatosan. Nagyon érzékeny.

– Egy francia szólás – mondta Dejerine. – Sohasem értettem a logikáját.

– Ó, én értem! Mi egy név neve? Például, azén nevem Jill. De a nevem neve… – támasztotta meg az állát egyik mutatóujjával –, igen, azt hiszem, a nevem neve Susan. A te nevedé pedig… hmmm… Fred? Hé, lehet, hogy egy új tudományt alapítottunk!

Együtt nevettek, majd elhallgattak. A leszálló csendben tisztán hallatszottak az éjszaka neszei.

– Milyen csodálatos éjszaka! – dünnyögte végül a lány. – Élvezzük ki. Egy életben jó, ha egyszer adódik ilyen alkalom.

– Minden szempontból csodálatos – tette hozzá a férfi –, de leginkább miattad. – Jill gyorsan rápillantott, de Jurij nem mozdult, a hangja pedig inkább komolyan, mint behízelgően csengett. Ezért aztán nem is fordította el róla a tekintetét. – Nagyon hálás vagyok a meghívásodért, és a kedvességedért – folytatta Dejerine. – Nehéz dolog megmelegedni itt. Mindenki olyan fagyos velünk, sőt néha egyenesen ellenségesek.

– Ennek nem örülök. Ugyanazt az egyenruhát viseled, mint a bátyám. Nem ti tehettek a háborúról, és a lehető legemberségesebb módon teljesítitek a kötelességeteket.

– Tudod, hogy én támogatom ezt a háborút. Nem a hódításért vagy a dicsőségért – ad i chawrti, nem! –, hanem mert ez a kevésbé rossz választás. Ha sikerül most megőriznünk az erőegyensúlyt, akkor tíz vagy húsz év múlva nem kell majd egy sokkal véresebb háborúban harcolnunk.

– Ezt már mondtad. Én… Jurij, én magánemberként nagyon kedvellek téged, de te elég okos vagy ahhoz, hogy tudd: megpróbállak befolyásolni, megpróbállak rávenni, hogy segíts az Istár lakóinak. A jóért hozott áldozatokról beszéltél. Szerinted mennyit ér milliók élete? Mennyit ér az a rengetegféle társadalom, művészet, filozófia, amit mi is eltanulhatunk egy nálunk valószínűleg fejlettebb fajtól? – Dejerine üres keze ökölbe szorult a fotel karfáján.

– Megértem, hogy barátaid vannak itt, akik szenvedni fognak, ha nem sikerül befejeznetek a terveiteket – mondta. – De ami az elvontabb problémákat illeti – Jill, már megbocsáss, de tedd fel magadban a kérdést: hány tudományos felfedezést ér meg a bátyád élete?

– Nem erről van szó! – fortyant fel a lány. – A te nyomorult támaszpontod…

Elhallgatott, és a férfi rögtön kihasználta a szünetet.

– A bázis részletkérdés, itt ugyan nagyon fontos, de attól még részletkérdés. Ha abbahagynánk az építését, akkor ti megtehetnétek néhány dolgot. De a háború attól még ugyanúgy elvonná a programjaitoktól a nyersanyagokat és a szállításhoz szükséges űrhajókat. És olyan emberek érdekében vonná el, akik ugyanúgy képesek a szenvedésre, mint az istáriak.

– Hát, nem tudom – meredt a lány a sötétségbe. – Tényleg kötelességünk segíteni az Eleutheriát? Szükségünk lenne most az „erőegyensúlyra”- azt mondtad, ez a háború igazi oka –, ha korábban kimondatlanul ugyan, de nem támogatjuk a földrablásukat? – Megrázta a fejét. – Nem tudom. Csak azt tudom, hogy itt hagyunk elúszni egy esélyt – tisztán önző, gyakorlatias nézőpontból eldobjuk magunktól a tudásra való esélyt, ami pedig legalább olyan hatással lehetne ránk, mint a… a molekuláris biológia.

Jill a szeme sarkából látta, hogy a férfi a homlokát ráncolja. De azért érezte, hogy Dejerine is legalább annyira megkönnyebbült, mint ő, hogy sikerült elkerülniük az összezördülést.

– Nem igazán értelek – mondta a kapitány. – Ha te mondod, elhiszem, hogy az istáriak szociológiai szempontból egyedülálló dolgokat hoztak létre. De milyen jelentőséggel bír ez ránk nézve?

– Nem tudhatjuk, amíg ki nem próbáltuk őket. De én most csak a színtiszta biológiáról beszélek. Figyelj, szerinted milyen lehetett egy olyan világban élni, ahol az emberek rákosok lehettek? Vagy bármelyik betegség rájuk támadhatott, amiket sikerült megszüntetnünk, miután megértettük a sejtjeink kémiáját. A mi kémiánkat. Azóta már elkezdtünk a földön kívüli élet rejtelmeinek a mélyére hatolni – de még csak elkezdtünk. Szerintem ez hamarosan einsteini forradalmat okoz majd a földi biológiában is. És az egyik legbiztatóbb eset éppen az Istár. Lehet, hogy egyedülálló az egész univerzumban.

– Jill, a te… a te kutatásaidra semmi hatással nem lesz a háború.

– Nem is hiszem, hogy számítanának valamit – természettörténet, ráadásul a bolygónak azokon a részein, amik a legjobban hasonlítanak a Földre. De nem, én a T-életre gondolok. A T-élet tanulmányozásához pedig biztonságos, állandó, széles körű bejárásra van szükségünk Valennenbe. A Gyülekezetet most az a veszély fenyegeti, hogy elveszíti Valennent. A tiszteletbeli nagybátyám, Larreka volt ott a parancsnok, most idejött, hogy segítséget kérjen a terület megtartásához… – Teljesen Dejerine felé fordult. – Hogy tetszik, Dejerine kapitány? Lehet, hogy újra kell gondolnunk az összes elméletünket arról, hogyan működik az élet – lehet, hogy halhatatlanná tehetjük az embert, ha úgy tetszik –, és mindez egy viharvert, öreg legionárius kezében van!

– Nem tudlak követni – szólt közbe Dejerine lágyan. – Boldoggá tennél, ha egy kicsit részletesebben elmagyaráznád.

A lányt szinte letaglózta a meglepetés. Az eddigi találkozásaik során a férfi mindig rendesen bemagolta a házi feladatát. A kérdései tájékozottságot tükröztek, és kevésbé részletes válaszokra volt szüksége, mint amilyeneket eleinte adott neki. Mi ez a hirtelen tudatlanság?

Trükk, hogy megint lelkessé, vidámmá tegyen? – töprengett. És ha így van, miért? Puszta jószívűségből, vagy…? Legalább olyan jól ismerheti a nőket, mint a saját űrhajóját! De mindenképpen jobban, mint azok a férfiak, akikkel eddig találkoztam. És jobban, mint amennyire én ismerem a férfiakat. Nem mintha ezzel sokat mondtam volna.

A férfi kényelmesen elhelyezkedett a halovány csillagfényben. Rutinosan a jobb kezébe fogta poharát, a balba pedig cigarettáját. Őszintének tűnt, mégis valami titokzatosság lengte körül. És Szent Darwinra, milyen jóképű! Jill szíve nagyot dobbant.

Nem, nem szeretek belé. Nem, nem akarok! Bár a tudományos objektivitás kedvéért meg kell jegyeznem, hogy nem esne nehezemre. Vagy legalább egy rövid viszony. Ami vagy maradandó lesz, vagy nem… Nem. Hülyeség. Milyen katonafeleség lennék én, vagy milyen primaverai telepes ő? Egy rövid viszony…

Lelki szemei előtt végigpörgött az életében eddig szerepet kapott néhány férfi képe. Nem a fiatalkori barátoké; velük egyszerűen csak a magát Kartéziánus Búvároknak nevező banda tagja volt. A komoly, keményen dolgozó közösség vadnak tartotta őket, de valójában csak száguldoztak a lebegőikkel, nyaktörő dolgokat műveltek a szabadban, inkább csak duhaj dalokat énekeltek, mint ittak és smároltak. És még inkább csak balladákat énekeltek – amik azzal az érzéssel töltötték el őket, amit ma világfájdalomnak nevezett volna –, mint duhaj dalokat. Visszatekintve úgy látta, hogy a fiú Búvárok egy kicsit féltek tőle, és talán ő is félt tőlük… Valószínűleg ők készítették fel arra, hogy tizenhét (földi évekkel számolva tizennyolc) éves korában rávesse magát Kimura Senzóra. És addig a két évig, amíg a fiú kutatói ösztöndíja tartott, kapcsolatuk gyönyörű, rettenetes, mennyei, pokoli, szégyentelen, rejtett, szelíd, borús, kedves, dühös, szivárványszínű volt, amit isten adta joguknál fogva élveztek ki. Az egész nem lett volna az, ami, ha Senzo nem olyan típus lett volna, aki – miután a lány megadásra kényszerítette – folyamatosan figyelmezteti, hogy a végén haza fog menni, vissza a feleségéhez, mert túl hamar hagyta a kislányát apa nélkül – és aztán így is tett… Jill csak évek alatt tudta túltenni magát a dolgon. A három futó kaland, amibe azóta keveredett, csak múló örömet, barátságot és testi kielégülést jelentett. Egyik sem tartott túl sokáig, mert Primavera lakói igen szigorú erkölcsűek voltak, Jill pedig nem szerette volna, hogy a számára kedves ismerősei rájöjjenek kalandjaira.

Ian… Hát, sohasem voltam benne biztos, és ott van szegény Rhoda is…

Jillian Eva Conway, mondta magának Larreka hangján, hátrább az agyarakkal! Elfelejtetted talán, hogy az a férfi az ellenséged? Lehet, hogy jóképű fickó, de a te célod az, hogy az eszét csábítsd el!

Képtelen elhessegetni magától a képet, ahogy az egyik agykéreg csábítóan fodrozódik a másik előtt. Felkuncogott.

– Mit mondasz? – kérdezte Dejerine.

– Semmi, semmi –felelte Jill gyorsan. – Egy kósza gondolat. Cenzúrázva.

A férfi furcsa tekintetet vetett rá.

– Ha nem akarsz a tudományról beszélni, akkor felőlem nyugodtan elemezhetjük a személyes varázsomat is. De tényleg nagyon szeretném tudni, mi az a T-élet.

– Ó, igen – nyugodott meg (úgy-ahogy), és ivott egy korty konyakot. Kellemes forróság árasztotta el a nyelvét és a szájpadlását. – A „Tammuzról származó élet” rövidítése. Szemben az „ősistári élet”-tel, ahogy az innen eredő életet nevezzük. Bizonyára tudod – tudom, hogy tudod, csak azért ismétlem meg, hogy biztosan egyre gondoljunk –, hogy az Anunak van egy (valaha) Föld-típusú bolygója, amin körülbelül egymilliárd évvel ezelőtt értelmes élet alakult ki. Úgy hisszük, mikor a napjuk elkezdett duzzadni, megpróbáltak kolóniákat létesíteni az Istáron.

– Úgy hiszitek? A forrásaim biztosra veszik ezt.

– Ez csak egy elmélet – vonta meg a vállát Jill. – Milyen tárgyi bizonyíték maradna fenn egymilliárd év után? Majd mutatok néhány felvételt arról, hogy mit csináltak a régészek a Tammuzon. Lenyűgöző anyag, még ha egy kicsit komor is – kortyolt bele ismét az italába. – Ahogy azt mondani szokás, okkal feltételezhetjük, hogy a Tammuz lakói kifejlesztettek egy bolygóközi utazásra alkalmas járművet, és megpróbálták betelepíteni az Istárt. Na nem mindegyikük, az kétségtelenül lehetetlen lett volna, és csak az Isten tudja, hogy milyen szenvedéseket kellett elviselniük az otthon maradottaknak, miközben a napjuk lassan megsütötte őket. Feltételezéseink szerint abban reménykedtek, hogy néhány túlélő majd újraélesztheti a fajt.

– Nézzük csak, jól ismerem a tényeket – szakította félbe Dejerine. – Mivel az Istárnak már kialakult a maga, a tammuziakéval összeférhetetlen biokémiai rendszere, ezért sterilizáltak egy nagyobb szigetet, és betelepítették a saját életformáikkal. Ez vagy túl nagy feladatnak bizonyult, vagy pedig a túlélési arány volt túl alacsony. Akárhogy is, a telepesek a magukkal hozott növényekkel és állatokkal együtt kihaltak. Bizonyos mikroszkopikus életformák azonban fennmaradtak, kialakították a saját ökológiai rendszerüket, és idővel többsejtű fajokká fejlődtek. Szóval, jól tudom?

– Igen, ez a legáltalánosabban elfogadott elmélet – bólintott Jill. – Kétségtelenül némi színt vitt a szellemi életünkbe itt, az Istáron. Számtalan elfuserált vers, dal, science-fiction drámák az amatőr színházunkban… De én azt mondom, hogy ez csak egy elmélet. Lehet, hogy a tammuzi spórák meteoritokon jutottak ide. Lehet, hogy a sophontok szórták szét őket, ki tudja, milyen céllal. Lehet, hogy a felfedező expedícióik hagytak itt életcsírákat. A lényeg az, hogy a helyi mikrofauna számára a tammuzi bogarak ehetetlenek. De az is lehet, hogy a sophontok felépítették a kolóniájukat, aztán rájöttek, hogyan alkalmazzák Mach törvényét – mi már azelőtt tudtuk, hogy képesek lettünk volna belekezdeni a csillagközi utazásokba –, és az egész faj kisuhant a galaxisba. Lehet, hogy még mindig itt vannak valahol körülöttünk, egymilliárd évvel előttünk járva. – Elmúlt a kezdeti könnyedség. Arcát a titokzatos csoportokba verődött, sziporkázó csillagok felé emelve suttogta: – Érted már? Még a régészek sem feltétlenül csak korhadt csontokkal maszatolnak.

– Nagyszerű elgondolás. Túlságosan is. – A lány hallotta a hangján, hogy az űrhajóst is megérintette ugyanaz a fagyos bámulat.

– Igen, számtalan elmélet létezik – nyerte vissza Jill tárgyilagos hangját. – Viszont sokkal kevesebb adat, amit rendszerbe foglalnak. Először is, ezen a meglehetősen a földihez hasonló biokémiájú bolygón felbukkan a T-élet: szintén vízben oldódó fehérjékből épül fel, satöbbi, satöbbi, de annyira idegen, hogy semmiképpen sem fejlődhetett ki itt, mert túlságosan is kevés van belőle. Jobbra forgató aminosavak, balra forgató cukrok – pont fordítva, mint nálunk és az ősistáriaknál, hogy csak egy pár lényeges különbséget említsek, a még nem azonosítottakról nem is beszélve.

– Másodszor, a Tammuz halott, de a fosszilis maradványok és néhány egyéb nyom arra utal, hogy valaha létezett rajta a T-élet.

– Harmadszor, az Istáron a T-élet gyakorlatilag Valennenre korlátozódik. Annak is az északi háromnegyedére. Kiterjed ugyan a kontinens többi részére és a közeli szigetekre is, de ott szimpatikusnak kell lennie – osztoznia kell a területen a domináns őséletformákkal. Ebből arra következtethetünk, hogy eredetileg Valennen északi részén éltek, egy hatalmas szigeten, ami később egy másikkal egyesülve hozta létre a ma általunk ismert kontinenst. Azelőtt teljesen elszigetelt volt, így nyugodtan fejlődhetett rajta a T-élet. Innen az az elképzelés, hogy a hajdani telepesek sterilizálták és népesítették újra be. De nincs semmilyen bizonyítékunk. Az a terület teljesen ismeretlen előttünk.

Jill töltött magának még egy italt. Érezte a melegséget a gyomrában – és igen, a szívében, ahogy észrevette a férfi tekintetén, hogy osztozik izgalmában.

– Már egy évszázada itt vagyunk az Istáron, és még mindig ismeretlen? – kérdezte Dejerine. – Értem – bólintott, mielőtt még Jill válaszolhatott volna. – Orbitális megfigyelések, légi felvételek, véletlenszerű leszállások, minták, satöbbi. De semmi több. Túl sok más tennivalód akadt.

– Pontosan – biccentett a lány. – Épp elég dolgunk van az őslakosok területein. És lesz is, még évtizedekig. De a dél-valenneni köztes zónából sikerült összegyűjtenünk pár adatot. Lassan kezdünk megtudni egyet s mást a T-életről. És ha a Gyülekezetet sikerül megmenteni, akkor rájuk támaszkodva nekiláthatunk az északi területek kutatásának.

– Érted már, milyen értékessé teszi mindez az Istárt a Föld számára? – folytatta szokatlan komolysággal. – Persze, én is hallottam azokról a bolygókról, amiken a T-életre hasonlító életformákat találtak. De azokon nincs semmi más! Nincs semmi, amit meg tudnánk enni, nem lehet rajtuk gazdálkodni, túlságosan eltérő az ökológiájuk, nem segíthet egy magasan fejlett, erős civilizáció. Aki máshol akarja tanulmányozni biokémiai tükörképünket, annak egy hosszú, vékony, költséges utánpótlási köldökzsinór végén kell tennie ezt. Itt meg csak fel kell ülni egy repülőgépre. És még ott van az a teljesen egyedülálló köztes zóna is!

– Köztes zóna – ismételte meg Dejerine. – Úgy érted, azok a területek, ahol a T-élet és az ősélet egymás mellett él?

– Hogy máshogy? – kérdezett vissza Jill. – A T-élet tulajdonképpen az egész bolygón fellelhető. A theroidok néhány T-mikrobát is bevontak a szimbiózisukba – már önmagában ezt is érdemes lenne alaposabban tanulmányozni. Azonban kizárólag Dél-Valennenben lehet kapcsolatot teremteni a metazoonokkal vagy értelmes növényekkel, vagy furcsa dolgokkal – még nem tudjuk, hogy mik is valójában.

Dejerine szaporán pislogott, majd felnevetett.

– Te nyertél!

A lány visszavigyorgott rá.

– Két teljesen eltérő ökológia, és egyik sem képes a másik fölé kerekedni. Legalábbis addig, míg meg nem jelentek az ős-sophontok. A főnixfa nem azért ilyen drága, mert annyira kemény. Ahogy kikerül a köztes zónából, teljesen megszűnik a korhadása. Próbálták errefelé is meghonosítani, de egyik kísérlet sem sikerült. És ugyanez a helyzet még néhány T-fajjal, illetve ősfajjal és érccel – épp elég ok a Gyülekezetnek, hogy meg akarja vetni a lábát Valennenben.

De ettől eltekintve nagyon korlátozottak a kapcsolatok. A növények kiszorítják a rivális növényeket a termőterületekről, és ezzel meghatározzák az adott helyen élő állatok körét is. Valószínűleg a lia szab határt a T-élet terjeszkedésének. Az állatok… egymással nem táplálkoznak, mintha a két életforma megegyezett volna abban, hogy nem bántják egymást.

– Micsoda? Egyáltalán nem? – kérdezte hitetlenkedve Dejerine.

– Szinte egyáltalán nem – helyesbített a lány. – Mi több – tette hozzá –, a fajok közötti kapcsolat majdnem minden esetben együttműködésben nyilvánul meg, már amennyire tudjuk – bár rémesen keveset tudunk – túrt bele a hajába. – Ööö… hadd mondjak egy példát. Az egyértelműség kedvéért földi fajokról fogok beszélni. Ne feledd, a lényegi különbségek elenyészők. – Kissé éneklő, magas hangon kezdett bele.

– Vegyük az ádáz tigrist. És vegyük a kövér, lédús antilopot. Ráveti magát a tigris az antilopra? Neeem, a tigris nem veti rá magát az antilopra. A tigris nem tartja az antilopot ehető állatnak. De figyeljük meg, hogyan lesi a tigris az antilopot. A tigris tudja, hogy az antilopnak nagyon jó a látása és a szaglása. Látja, hogy az antilop mereszti a szemét. Látja, hogy az antilop szaglászik. Látja, hogy az antilop elszalad. A tigris követi. Az antilop rábukkan egy csapatnyi őzre. A tigris, megeheti az őzet. A tigris meg is eszi az őzet. Az antilop egy spicli. Jön egy leopárd. A leopárd szereti az antiloppecsenyét. A tigris elzavarja a leopárdot. A tigris az antilop testőre. Gyerekek, ezt hívjuk együttműködésnek.

Azzal felhajtotta a maradék konyakját. Dejerine előrehajolt, hogy újratöltse a poharat.

– Ez után a kiselőadás után rám férne egy sör… – fújta ki a levegőt Jill. – Ó, bocsánat, kár lenne összekeverni ezzel a csodálatos itallal. Töltsél csak, köszönöm.

– Te aztán meg tudod eleveníteni a témát! – mondta elismerően a férfi, egy kicsit jobban megnyomva az első szót.

– Most te jössz. Mesélj azokról a helyekről, amiket láttál.

– Csak ha később énekelsz még nekem.

– Majd keresünk olyan dalokat, amiket mindketten ismerünk. Addig is, beszélj magadról! – Jill ismét felnézett az égre. A Caelestia már eltűnt, így a csillagok még fényesebben ragyogtak. Reménytelen vágyakozás tört a lányra. – Mennyi csoda! A fenébe is, még arra sincs időm, hogy meghaljak!

– Miért nem mentél el soha a Földre?

– Ó… nem is tudom. Úgy tűnt, mintha minden érdekessége – várjunk csak, persze, tudom, hogy maradtak olyan természetes látványosságok, mint például a Grand Canyon, de olyat az Istáron is láthatok –, szóval mintha minden érdekessége emberkéz műve lenne, az adatbankjainkban pedig több millió kép, film, meg mit tudom én micsoda van.

– Még a legjobb hologram sem pótolhatja a valódi látványt, Jill. Nem képes visszaadni a… a chartres-i katedrális totalitását – amibe a puszta szépségen túl az a tény is beletartozik, hogy sok száz éven keresztül jártak oda zarándokok, ott térdeltek, ott aludtak ugyanazokon a köveken, amiken az ember áll… Tudod, te nagyon jól éreznéd magad a Földön. Ha valaki ennyire eleven…

A bejárat felől sípolás szakította félbe.

– Telefon! – pattant fel Jill. – Bocsáss meg! – Ki a fene lehet az ilyenkor? – Lehet, hogy téged keresnek?

A világítópanel fénye nyersen villant fel az éjszaka fenséges félhomálya után. A szoba szinte rávetette magát a lányra. Kényelmesen kopott, egy kicsit rendetlen, sivárságát skarlátszínű kárpitok törték meg, amikre Jill aranyszínű spirálokat festett, és egy lángvörös madártoll-növény köpeny az Iren-szigetekről. A falakon istári használati tárgyak és fegyverek lógtak a lány saját készítésű fotói és portréi között. A polcokon nyomtatott papírhalmok hevertek, sőt itt-ott a padlóra is jutott belőlük. Újrafeldolgozható hártyapapír ugyanúgy volt közöttük, mint tartós – Jill szerette annyira ez utóbbit, hogy megfizesse az árát.

A telefon ismét felsípolt.

– A tied! – morogta a lány, leült a készülék elé, és lenyomta a hívást engedélyező gombot.

Ian Sparling arca tűnt fel a képernyőn. Elgyötörtnek tűnt, arcvonásai teljesen megnyúltak, karikás szemei kékeszölden csillogtak üregükben. Helyenként már őszülő haja összevissza meredezett, és legalább két-három napja nem borotválkozhatott már.

Jill pulzusa hirtelen szaporábban kezdett verni.

– Helló – mondta automatikusan. – Úgy nézel ki, mint a kéthetes almaleves. Mi a baj?

– Úgy gondoltam, tudnod kell – felelte rekedten a férfi. – Tudom, milyen közel áll hozzád Larreka.

Jill belekapaszkodott az asztal szélébe és előrehajolt.

– Ó, biztonságban van – mondta Sparling sietve. – De… Figyelj, Sehalából hívlak. Az elmúlt nyolc napban egyfolytában vitatkoztunk, könyörögtünk, próbáltunk szövetségeseket találni. Nem ment. A gyűlés a Valennenből való kivonulás mellett döntött. Nem tudtuk meggyőzni őket arról, hogy valóban olyan komoly a veszély, mint ahogy Larreka állítja. – Habozott egy pillanatig. – A pokolba is, én is csak hiszek neki! A saját szememmel nem láttam, mi a helyzet. És… nemcsak a Tamburu parancsnoka hiszi azt, hogy mi… a Gyülekezet… képes elviselni a veszteséget, és valahol máshol talpra állni, hanem a Kalain vezére is. Egyenesen a Dalagból küldött egy futárt azzal az üzenettel, hogy a szárazföldi és a tengeri erői urai a helyzetnek, de minden, a kevésbé fontos területeken állomásozó segítségre szükségük van. Larreka nem hiszi, hogy akár egyetlen légió is hajlandó lenne csatlakozni a Zerához. Úgy tűnik, az ügyünk elveszett.

– Azok az idióták! – öntötte el a düh Jillt. – Hát nem tudják saját maguk felmérni a helyzetet?

– Az nem olyan egyszerű, különösen most, amikor otthon is egyre nagyobb szükség van rájuk. Azt hiszem, rá tudok venni néhány kulcsfigurát arra, hogy repüljenek velünk oda, és nézzenek körül. Feltéve hogy sikerül szereznünk egy gépet – tette hozzá kételkedve. – Téged elsősorban Larreka problémája érint. Elég nehezen viseli a dolgot. Te lelket tudnál önteni belé, meg tudnád vigasztalni, vagy amit a legjobbnak gondolsz. Larreka az egekbe magasztal téged. – Fáradt szeme úgy tapadt a lányra, mintha nem Larreka lenne az egyetlen.

Jillnek le kellett nyelnie kicsordulni készülő könnyeit, mielőtt válaszolni tudott volna.

– Most mit akar csinálni?

– Egyenesen visszamegy. Már el is indult. De a Yakulen-birtokon beérheted. Ott fog megállni, hogy felkészüljön az utazásra, és elbúcsúzzon a többiektől.

– Esetleg elvihetem repülőn…

– Ha a mi kedves katonai kormányzónk kölcsönad egy megfelelő méretű gépet. Kérd meg. Az biztos segítene valamennyit. Larrekának nem egyszerűen át kell vennie a parancsnokságot – azt mondja, az új helyettese túlságosan óvatos –, hanem a csapatait is rá kell vennie, hogy tartsanak ki.

Jill egyetértően bólintott. A légió rangok szerint súlyozott szavazás során, háromnegyedes többséggel választotta a parancsnokát, és ugyanígy tudta leváltani is.

– Ian – mondta szinte könyörögve –, szükség van erre? Tényleg ott kell maradnia? Nemcsak a semmiért fogja feláldozni magát és a légiót?

– Azt mondja, ezt a kockázatot vállalnia kell. Biztosítani fogja a visszavonulás lehetőségét, ha esetleg bekövetkezne a legrosszabb. De azt reméli, hogy nemcsak egy kis borsot sikerül a barbárok orra alá törnie. Abban bízik, hogy sikerül olyan harcokba kényszeríteni őket, amikből kiderül az igazi erejük, az igazi céljuk, még mielőtt túl késő lenne. Akkor talán megkapja az erősítést is. Szerintem ez reménytelen, de hát… – sóhajtott fel Sparling. – Most már mindent tudsz, én meg jobban teszem, ha jelentek Istennek is.

– Engem hívtál először? – kiáltott fel a lány. – Köszönöm, köszönöm!

– Megérdemelted – mosolyodott el Ian azzal a fanyar mosollyal, amit Jill annyira szeretett. – Két-három nap múlva otthon, csak el kell még itt varrnom néhány szálat. Majd ugorj át. Addig is, daryesh tauli, Jill. – Ez egyszerre jelentette azt, hogy „utazz jól” és azt, hogy „szeretetem elkísér”. Sparling egy pillanatra elhallgatott. – Jó éjt. – A képernyő elsötétült.

Egypár percig hasonlóan üresnek érezte magát. A drága, félszeg Ian. Sejti vajon, hogy mennyire csodálja őt, aki beutazta a fél bolygót, hogy felvegye a küzdelmet a vörös óriással? Vagy hogy mennyire megszerette a türelmét és szabatosságát, és azt, hogy milyen remek társaság tudott lenni, ha éppen nem vett erőt rajta a búskomorság? Jill néha eltöprengett azon, hogy mi történt volna, ha húsz évvel korábban születik, a Földön.

Szaporán pislogott, a kézfejével megtörölte a szemét, majd megint pislogott. A fenébe! Zabot próbálok hegyezni egy olyan bolygón, ahol nem is terem! Végeznem kell a dolgom. Csak azt nem tudom, hogyan.

Lassan felállt, és visszament a szoba hátsó végébe. Az ajtón beszűrődő fény élesen rávetült Dejerinre az éjszakában, aminek a csillagait Jill már képtelen lett volna tovább csodálni. A kapitány aggódó arccal emelkedett fel a fotelből.

– Rossz hírek, Jill?

A lány csak bólintott. Leeresztett kezei ökölbe szorultak. Dejerine odalépett hozzá, és saját tenyerébe fogva felemelte Jill öklét. A tekintetük egymásba fúródott.

– Tudok segíteni valamiben? – kérdezte a férfi.

– Meghiszem azt! – éledt fel Jillben a remény. Gyorsan összeszedte magát, és néhány érzelmektől mentes mondatban felvázolta a helyzetet.

Dejerine mozgékony arca megmerevedett. Elengedte a lány kezét, és elnézett a válla fölött.

– Kár – mondta színtelen hangon. – Azaz, természetesen sajnálom, ami történt. Ami a katonai döntést illeti, nem tudom megítélni a helyességét. Tudod, a parancsaim egyértelműek. Az önvédelmen kívül semmilyen őslakosok közötti összetűzésbe nem avatkozhatok be.

– Engedélyt kérhetnél! Elmagyarázhatnád…

A férfi eddig még sohasem vágott a szavába.

– Felesleges lenne. És ennélfogva kötelességmulasztás is, mivel csak vesztegetném a feletteseim idejét.

– Hát… rendben. Később még beszélünk róla. Most azonban Larrekának egy gyors szállítóeszközre van szüksége. Hallottam, hogy neked vannak olyan méretű gépeid, amelyek ugyanúgy elbírnak egy istárit, mint ahogy a Szövetség felszereléseit.

– Igen, vannak – biccentett Dejerine félig elutasítóan. – De csak egypár. Nem tudtunk többet hozni. A földi bázis minél gyorsabb felépítéséhez minden légi járműre szükség lesz.

– De azért kölcsön tudsz adni egyet néhány napra, ugye? – kérdezte Jill elszoruló torokkal. – A munka még nem indult be teljesen.

– Ettől féltem, hogy valami ilyesmit akarsz kérni – csóválta a fejét a kapitány. – Nem. Hidd el, bár adhatnék! De ha más nem is, a viharok kockázata – ki tudja, milyen erősségű szélre lehet számítani, miközben az Anu közeleg? Legutóbb senki sem volt itt, aki tanulmányozhatta volna a meteorológiát. Teljesen kiszámíthatatlan, milyen idő lesz.

– A fenébe! – toppantott Jill. – Engem senki se védjen meg saját magamtól! – Nyelt egy nagyot. – Bocsáss meg. Most nekem kell bocsánatot kérnem. Másvalaki is vezetheti, ha ragaszkodsz hozzá.

Dejerine tekintete ismét találkozott a lányéval, a szája mintha gúnyos mosolyra rándult volna. Micsoda? – háborgott magában Jill. Csak nem azt hiszi, hogy azt hiszem, az én becses személyem miatt aggódott?

Jurij hirtelen komor, szinte szomorú lett.

– Senkinek sem engedélyezhetem – jelentette ki. – A repülőgép a küldetésem szempontjából irreleváns okok miatt kerülne veszélybe. Sőt ez már beavatkozás lenne, még ha nagyon kicsi is. És ezzel a precedenssel a hátam mögött hol húzhatnám meg a határt a további követelések esetében? Nem, sehogy se tudnám igazolni magam a feletteseim előtt.

A lányt düh és kétségbeesés árasztotta el.

– Szóval a megrovástól félsz! – kiáltotta. – Attól, hogy nem lesz makulátlan az aktád! Hogy kimaradsz az előléptetésekből! Takarodj innen!

– Mais… kérlek… én nem… nem úgy gondoltam… – dadogott döbbenten Dejerine.

– Takarodj innen, te mocsok! Vagy én doblak ki – mint ezt! – Felkapta a konyakosüveget, és hozzávágta a falhoz.

Nem tört el, de a tartalma úgy ömlött belőle, mint egy sebből a vér.

Dejerine összeszorította a száját, orrlyukai remegtek.

– Elnézést kérek, miss Conway – hajolt meg. – Köszönöm a vendéglátást. Jó éjszakát.

Merev léptekkel kisétált a kunyhóból, és eltűnt az éjszakában.

Megőrültem? – járkált fel s alá Jill. Muszáj volt…? De nem bírtam, nem bírtam ki! Leült a kiömlött konyak mellé, és hevesen zokogni kezdett.